Imádom a sült férgeket is
Egyébként François Villon a nevem, ezt senki ne bocsássa meg nekem. De a kis dögöt nagyon szeretem, ingét megvarrom, ágyát megvetem és megkefélem este Imádom a sült férgeket is haját; bort hozok Imádom a sült férgeket is kocsmából, a kútról vizet, s ha egy vendég jön, aki jól fizet: a hátsó ajtón diszkréten távozom, hogy a gavallérok és a tiszt urak, mint a mennyben, úgy érezzék maguk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
- Paraziták diagnosztikája Kharkovban
- Gusztustalan ételek, amiket máshol imádnak | Offline Magazin
- Persze ez a játék nyilvánvalóan oda-vissza igaz, hiszen biztos van olyan hely a földön ahol mondjuk a szarvasmarha gyomrából készülő ínycsiklandó magyar pacalpörkölt elől futnának ki a világból.
- Toth István költői művei | Digitális Tankönyvtár
- Gasztro Cape Town Fokváros tele van jobbnál jobb étkezési lehetőségekkel Imádok enni.
- Я сказал ей, что даю пятьдесят, но она хотела .
Persze, gyakran beköszönt a nyomor. Ilyenkor Margót látni sem tudom, gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr, belérúgok és a haját húzom, Józsefre s Máriára esküszöm, ha nem lesz pénz - zálogházba teszem ruháit és ha nincsen, mit egyem: káromkodom, míg a gyomrom korog, ő meg a szoba sarkában kuporog, s ilyenkor napestig pofozkodunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Pilanesburg Archives - Útravaló.link
Aztán egyszerre pénz áll a konyhára, mert hirtelen nagy lett a forgalom, vagy én találkoztam a Bac utcában, avagy a Montmartre-i domboldalon egy bitanggal, ki meglógott a cehhel S kövér Margóm akkor megint a régi, combomra csap és arcunk felderül, lefekszünk, s én egy dalt trillázok néki, ahogy ez a legjobb férfinak száz évben is csak egyszer sikerül. És aztán másnap estig horkolunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
AJÁNLÁS: Kik ezeket a sorokat olvassátok, gavallérok, urak és kapitányok, jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok, ki az ágyban mindenre kapható, szolgálatotokra készen, itt vagyunk a bordélyházban, hol ketten lakunk. LEVÉL, melyet Françoise Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, Imádom a sült férgeket is írt Jehan de Bourbon herceghez Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül fogadd üdvözletem.
Bár nem Imádom a sült férgeket is ficsúr, kit a babája fésül, sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből. Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. Úgy hívják: Mirjam.
Life In A Day 2010 Film
És én? Én eddig néhány verset írtam, persze, csak úgy privát gyönyörűségből. Máskülönben pedig boldog vagyok, hogyha vasárnap nem látok papot.
Arról van szó tehát, hogy múltkor este - úgy értem hajnalfelé, mikor a kocsmából hazatértem - egy pimasz gavallér belémkötött. S mikor pisztolyt húzott, én is kivettem övemből a tőrömet s tiszta önvédelemből egyszerűen leszúrtam a dögöt.
S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem, s ezért itt rohadok e majomketrecben. Egy ily bitang, mint én persze, csak szarik rája, hol éri majd az angyal trombitája. De szörnyűség, ha nincs egy vasa. Úgy lóg a levegőben, mint az akasztott ember, ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer, és nadrágjából kiáll a fara. Szóval, uram, tőled függ a dolog, ha Villon gyomra többet nem korog.
Világéletemben embert még meg nem vágtam soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam, túl ordenári ehhez énnekem. De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem. És addig Imádom a sült férgeket is, ha félsz, hogy kitolok veled, zálogul az akasztófakötelet.
Mint nem tesz egy ily szegény proletár, ha a prófunttól segge szüretre jár? Ilyenkor már bagó sem kell neki. De most, mikor kalapját leveszi, s a rohadt pénzért térdre állva úgy mászik eléd, mint a majom: hát azt hiszed, hogy nem sül ki a pofája, te barom?
A szolnoki hídon
A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nedv csorog; a tar bozót mélyén szerelmes árnyak ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak tótágast, mint mezítlen asszonyok. Öledre vágyom sírva itt e holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
Vérembe folyt a vörös telihold. Emlékszel még? Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe, s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász, a bokrokon minden rügy arcom mellett meleg harmattól duzzadt, mint a melled, s halántékunkon lüktetett a láz, kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs, s nem hallott ember még olyan sikolyt, Imádom a sült férgeket is mellyel izzadt testünk összeforrt.
Majd föltérdeltem és úgy néztelek: a tengerről sós illat érkezett, s öledbe épp egy kis virág szorult; jó volna - súgtam - mindig már így lenni, és így hallgatni mindörökre semmi beszédedet.
Fejünkre mézga hullt. Megosztottam veled a kortynyi bort s a kenyeret, mely tarisznyámban volt: ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk, hol a csillagok örök árja folyt. A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély, két melled úgy állt, mint két gonosz nővér, egymásnak háttal. A hold hidegen sütött s ahogy kékes testedhez értem, azt gondoltam: talán még ezt sem értem, s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt fölém s a fákon túl az égi bolt szélén pirosan megrepedt a hajnal. És így bolyongok most a téli erdőn, és várok rá, hogy izzadt tested eljön; ágyunk füvét felverte rég a fagy, s az orkánban vonagló fák alatt űzöm fehér, mezítlen árnyadat, s a fellegektől kérdem, merre vagy; hol melled, mely ruhádon átdagadt, s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt, s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Ételek és ízek / Dél-Afrika
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nyál csorog; a tar bozót mélyében párzó árnyak inognak s a fák széttárt lábbal állnak tótágast, mint mezítlen asszonyok, s én tébolyodva hempergek a holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök. Azt mondják: nálam is nagyobb gazember volt ő, nyűgös munkára képtelen, kékes szemében hullámzott a tenger, mosolya fájt, akár a végtelen, terítve várta asztalunk és ágyunk, mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor - ahogy nagytitkon lenni mind kívánunk - Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
Korán verték világgá Flandriából és nem volt több vagyona, az egész, mint az, mit egy fürdőző lát Imádom a sült férgeket is a víz tükrében, hogyha hátranéz. Dalolva járt, kalapját félretolva, amíg csapása hűvös kútra vitt; zsebében lágy kenyér helyett a bolha kísérte hosszú vándorútjait, az erdő volt hálópajtása nyáron, s így álmodott hegyekről színaranyból homokbányában Imádom a sült férgeket is deres csalánon Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
S midőn egy nap henyélve ült a parton, egy kis vitorlás állt a part alatt, oly sárga volt, mint ó-szövésű karton, s mert vászna nászi párnaként dagadt: elindult rajta, hogy kincsekre lelne a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem, de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre a zöld sziget a lila tengeren. Csak a halál ült a hullámhegyen, és messze volt a krétafok, az angol: s ekkor döntött, hogy Párizsig megyen Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
De jól kifáradt s szürke port lehelt már, mikor meglátta a Temple falát: s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár mindenkinek gyöngyökből varrt kabát.
Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál, s mert lágyan nézett rá a dámanép; az ezüstkések szemét majd kiszúrták, és körmei ragadtak, mint a lép. Egy percig kellett hagyniok magára, és ő hármat lopott el két aranyból, mivel természetesnek ezt találta Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
Nem volt szívében Imádom a sült férgeket is, se jóság, oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél, s bűnei úgy nőttek, mint a rózsák, és hogyha elment, minden sírt, mi él. Oly nesztelen suhant, midőn az éji homályban egy késői varjú szállt, s nem tudta senki, hogy a Bergerés-i körönd vidékén kalmárokra várt, kezében árral, minden péntek éjjel, ott, hol nem hallják már, ha a nagyharang szól, s így nézte őket végtelen szemével Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
S midőn lakolni kellett volna néki és lógnia a Notre Imádom a sült férgeket is terén: a város női együtt mentek kérni a tanácsot, hogy ne legyen kemény, s végül levetkezvén minden szemérmet, bevallották: ez itt a kedvesük, hogy nem tudják miért, de ő az élet, s ő az, ki éjjel ott aludt velük, testükre hűs húsával ráfonódva s csapzott hajával szálas színaranyból, hogy ő volt ifjúságuk zöld bozótja: Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
S a nagytanács borzalmas átkot mondva fejére, futni hagyta, s ő futott, s ha azt hiszed, hogy kinn Imádom a sült férgeket is zöld vadonban régesrég éhenhalt, úgy nem tudod, hogy ott az ember részeg vágya megnő és létrás fákra mászik, s a bozót mellére dől és a reáderengő homályban is szakíthat mogyorót, és húsát bokrok lányos körme vérzi, míg köztük őrült istenként barangol, s ez új szerelmét boldogabbnak érzi Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek védekezni, ha életére törnek, a kutya vonít, a kígyó sziszeg, a farkas üvölt, s ebben a hideg, tetves ketrecben, ahová bezártak: csak én, csak én fogjam be a pofámat? Persze: nem nékem állna a deres, ha úr lehetnék vagy gazdag nemes, de mivelhogy szegény bitang vagyok, a vallatásnál csak pofont kapok, s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek, ha hegyes szögekkel húsomba tépnek, ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak: most is, most is fogjam be a pofámat?
Nem - a fejemben még több szalma lenne, mint amennyi szalma nőtt már eddig benne, ha most a parlament elé nem állnék, a végső lehelletig nem protestálnék, hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak s a bitó alatt a martalócok várnak, míg a szuronyok merev négyszögben állnak, hát még akkor is fogjam be a pofámat? BÚCSÚ Nem: látjátok, nem hiába firkálok, mert ha ezt a verset ki nem gondolom, fölöttem folyna már régen az árok, s csalán nőtt volna már a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, az urak előtt ne fogd be a pofádat. Imádom a sült férgeket is nap leszállt már túl a nádason, s hozzá a varjak fenn az ágason kárognak holmi koldus-áriát. Nyúzott bőrömre a hullámok várnak, s a víz lassan sötét lesz, mint a szén. Cilea volt a legszebb asszonyállat, és a szívére itt találtam én. Egy nyárnapon találtam itt reája, midőn a nap izzadt aranypofája, mint zsíros segg, feküdt a víz fölött.
Egy folt felhő sem volt a buja égen és François Villon már nagyon régen nem hegedült két asszonyláb között. Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor s az est, mint omló kátrány szállt le ránk, én ágakat téptem az orgonáról és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk. Úgy tettem, mintha még csókjára várnék s ölét néztem, hol - sűrű bársonyárnyék - egész a köldökéig nőtt a szőr és rejtve benn, mit legjobban szerettem, oly mélyen, hogy mindig soká kerestem, azt hittem néha: már a frász kitör.
Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam, csalánba estünk és kivert a dér, de higgyétek meg, hogyha megtaláltam, az több volt nékünk, mint népünnepély. Elég az hozzá, hogy így összebújva feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta, hogy kész hasában már a gyermekünk. Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes, pedig nem volt egész tizennégy éves, s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk. Természetes, hogy kézből kontrázok a hóhér négyrét még senkit sem vágott azért, mert egy kisasszonyt felcsinált.
Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak nem is lett vége és egy szép vasárnap a hűtlen macska rútul otthagyott. A szája nélkül oly nehéz az élet! Magam csavargok és felhőket nézek, s mérgemben, mint redves fa, rothadok.
Belépek lassan most az őszi tóba, s átúszom rajta, mint a halk halak, s nem gondolok már a múlt évi hóra, kapitalista parazita minden csókra, mely ma elmaradt. Köröskörül fák bársonyos sötéten, sűrűn egymásra hullva s a középen egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén, és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye a tó, az esttől vérvörösre festve, s a tó vörös vizében úszom én. Így úszom még sok éjjel hosszú körben, míg minden emlék vén lesz és sötét, s a rőt holdasszony lenn a víztükörben nyakamba fonja táncoló ölét.
A Sátán lelkemet régóta kéri, s az árokban testemre vár a sár, s hogy ágyamon utólszor hált a férfi: van annak több, mint ötven éve már. A képüket bortól veresre festik, s hogy csókolódznak, hallgatom napestig, s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok. Felállok most s a Imádom a sült férgeket is tűzön melegszem, testem dülöng, mint egy lyukas ladik, pedig, hidd meg, szűz voltam én is egyszer, úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig. Ilyenkor ő latin dalokba kezdett, s oly szép volt, akár egy perzsa herceg, és minden reggel rózsákat hozott; ültünk egész nap, már az estre várva, s hogy kék harmat feküdt a pázsiton: egymásnak dőlve, mint a létra szára sétáltunk át az éji Párizson.
Jacques torkolatja a házakon túl répaföldbe vész; a szénában epilepszia és paraziták és százezer csók kevésnek tűnt vonagló szájamon: olyan pucérok voltunk, mint a hernyók, s a holdnarancs lógott az ágakon.
De meghalt s engem itthagyott szegényen, és mint lehulló lomb a járdaszélen, vén koldusasszony, egyre rothadok. Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben pillantom meg mezítlen testemet, mely oly szép volt, ahogy most vén és görbe, Uram, dühömben majd hogy megveszek. Szememben véres foltra vált a kékség, pofámon barna pergamen a bőr; lehelletem reves csatorna gőze, sovány karom kiszáradt, mint a rőzse, s fülemből rút csomókban lóg a szőr; az elfakult száj régen nem parázna, és a bozontos, vén szemöldökök unottan lógnak százezer barázda tövén a sárga, fonnyadt arc fölött.
Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája, és menj vígan tovább, büdös paraszt, vagy gondolj egyszer nődre és anyádra, és dobj ölébe egy lyukas garast. Ti fenn a mennyben, intsetek feléje, ha majd fölért, az égi ablakon, amúgy is rég várt egy parti pikére veletek fenn az esti csillagon, míg dús nedűt nyakalt a hegygaráton, s megjárta mind a kocsmakerteket: szegény borissza Jehan Cotart barátom, ölelje át az Úr a lelkedet!
Derűsen, mély zsebében két üveggel, és dús fején a hófehér süveggel, és lágy szakálla balján húsz diákkal úgy járt a kerti liljomok között, mint ősz királyok flamand bibliákban. De estharangra, ha az alkonyat kék selymet szőtt a Pont au Changes alatt, a csapszékbe futott, miként a nyúl.
S éjjel, ha két szeme keresztbe nézett, Ánáxágórászt és Plátont idézett, s aztán, mikor vállára ült a hold, rég elfelejtett nótákat dúdolt. Így jártuk hűs telekben s izzó nyáron a pincéket s a kocsmakerteket: szegény borissza Jehan Cotart barátom, ölelje át az Úr a lelkedet! Hány éjen át ültünk a Négy Majomban! Nem élt a földön még jobb cimbora, hegyek meg várak dőlhettek halomra, de Jehan Cotart nem ingott meg soha.
Aztán a véletlen úgy hozta, hogy három hónapon belül másodszor jöttem munkaútra. Most éppen a Dél-Afrikai Köztársaságba.
S ha néhanap borába seprű tévedt, vagy a burgundi karcos volt talán: ölébe vette, mint Katót a béres, a kocsmárost, s az istenvert borévet görcsös botjával húzta el farán Szeptember tájt, Plátonjával kezében s mondják, nem járt, csak sánta nők után - és így élt hatvan kurta földi nyáron s így élt meg hatvanegy rövid telet: szegény borissza Jehan Cotart barátom, ölelje át az Úr a lelkedet!
Midőn Imádom a sült férgeket is láttam szombat este, ott ment a Place de Notre Dame-on át, árnyéka az egész teret befedte, s kezében fogta drága Plátonát; ki tudja melyik csapszékhez kanyargott: deres fején ezüstöt vert a hold, s mikor megint kerestük estharangkor, már senki sem sejtette, merre volt.
És akkor jött a pestis Cölln várából: vagy harmincan látták sötét lovát, amint egy rőt lovaggal éjféltájon vágtatva jött a Rue Saint Jacques-en át.
Kedves Jocó!
Lólába átlátszott a csizmaszáron, és két veres sarkantyút pengetett: szegény borissza Jehan Cotart barátom, ölelje át az Úr a lelkedet! Barátai keresték még az éjjel a kertek alján s a füzek között, a bükkösben s az Elysées-i réten, hol, mint a tejszín, hömpölygött a köd; s reggel, hogy a fecskék a hídkorlátra úgy ültek kéken, mint a hangjegyek, akkor találtak csak rá Jehan Cotart-ra, a Szajnánál a Pont au Change megett.
Arcán setét hollóként ült a pestis, s halott kezében Plátont fogta még, s oly szörnyű volt az arca, hogy napestig a Szajnához szalagparaziták kezelése járt a nép.